Trail Running

A terepfutás egyre népszerűbb hazánkban is, akárcsak a környező, magasabban fekvő országokban. Ezek a versenyek félig önellátó rendezvényként hirdetik magukat, mivel itt nem 5 kilométerenként vannak a frissítőállomások, mint a klasszikus utcai futóversenyeken, hanem 15 vagy akár 20 kilinként. Ezért elengedhetetlen és kötelező kiegészítő is a futózsák, legalábbis min. 1-1,5 l befogadására alkalmas tartály kell a versenyzőnél legyen. A komolyabb, hosszabb, akár terepultra versenyeknél még szigorúbbak a követelmények, sőt egyes versenyekre csak kvalifikációt követően lehet nevezni. Nem azt állítom, hogy a terepfutók lenézik az aszfalt futókat, de azért érezni némi plusz versengést a két típusú futás szerelmesei közt. Én futok aszfalton és terepen egyaránt. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. Az aszfaltos futást jobban lehet papíron tervezni, főleg ha nincs benne szint, jobban lehet kalkulálni a célba érkezést, mint terepen. Persze pont, ami az előnye, az a hátránya is. Nagyon monoton tud lenni, másodpercre pontosan ugyanolyan kilométereket róni. A terepfutás sokkal változatosabb, felfutunk vagy éppen gyalogolunk a hegyre, és leszáguldozunk róla, majd ezt párszor az út során megismételjük. Így egyáltalán nem lehet belőni egy állandó tempót, mivel hegymenetben akár 9-12 perces ezrekkel vánszorgunk fel, de lefele, ha bírják a futóművek, akkor csapathatjuk 3-as ezrekkel is. Ebből kifolyólag érdemes azt is tudni, hogy minden 100 m plusz szintemelkedés sík területen 1 kilométernek felel meg. Tehát, ha terepen tolunk egy 40 km-t mondjuk 2000 D+ szinttel, az olyan lenne, mintha síkon 40+20, azaz 60 kilit róttunk volna. Persze ez kissé sarkított kijelentés, de némileg érzékelteti a terep nehézségeit.

A fotós karrierem is a terepfutásból indult, pontosabban a CoffeeRun közösségi futásait előszeretettel látogattam a gépemmel. Ha a kezdetekről szeretnél olvasni, azt megteheted ennél az albumnál.